Sírtok mert nem jutott a csapat a kupadöntőbe? Durciztok, mert nem jutott idén trófea? Tuti nem voltatok még a csapat szurkoló 1998-ban, ezekben a szép tavaszi napokon.
1998. május 3. a Manchester City történelmének messze legfosabb napja volt. Tényleg.
Nem az volt fájdalmas, hogy nem játszhat FA kupa döntőt a csapat, hanem ami ekkor történt.
A feladat adott volt: a City-nek a saját kezében volt a sorsa, két közvetlen riválissal találkozott az utolsó fordulókban.

Olyan volt tényleg ez az elődöntő, mint a szezon. Volt itt minden, taktikai húzás ami jónak tűnik, de lereagálja az ellenfél menedzsere, hüjebíró, kapufák, gól, sérülések és a keserű szájíz.
Az egy héttel ezelőtti sima győzelem után a csapat lerúgta a görcsösség béklyóját — a bl szereplés sem piszkít bele a hétköznapokba (sajnos) —, volt idő készülni az idény (papíron) utolsó komoly idegenbeli bajnokijára.
A legutóbbi bajnoki sima lett. Sikerült javítani a hazai mérlegen, egy nem túl acélos ellenfél lett elkapva, nem tökéletes, de jó játékkal. Már csak az a kérdés, hogy mire elég ez? Remélhetőleg ez lendület ad a végjátékra, jó esetben már csak hat hétig tart a szezon.
Ami az Emiratesben elég a pontszerzésre, az a Stanford Bridge-en nem.
Nagy sansz nyílt rá, de nem sikerült nyerni az Emiratesben.
Két hónap után összejött. Ha a legrosszabbkor kikapni, ez az volt. Az a röhej, hogy még csak nyerni sem kellett volna.