A szezon vége felé haladva a médiában egyre inkább vitatéma (újfent) Mancini sorsa. A kérdés nagyjából ugyanaz: az olasz-e a megfelelő ember a City kispadjára?

Ha nem is történelmi, de mindenképpen egy újszerű megközelítés szemtanúi lehetünk, ugyanis itthon - véleményem szerint - még senki sem tette le ennyire a garast Mancini mellett. Fogadjátok szeretettel Definitely Maybe bemutatkozó írását! — Kiddo21

Ha már potenciális első poszt a blogon, akkor miért is ne a talán legpopulárisabb, egyben egyik legmegosztóbb (köztünk mindenképp) téma? Ha eltekintünk a címtől, talán már ebből a mondatból kiderülhetett: igen, Roberto Mancini. Ő ugyanis a mi örök problematikánk.

És ha már úgy van, különösképp „supporting“ bejegyzést ritkán láthattunk róla, ha egyáltalán. Készüljetek fel, hogy ez most ilyesmi lesz. Ha mégsem, az azt jelenti, hogy írás közben magamat is meggyőztem arról, hogy a digó nem ide való, de akkor szerencsétlen elveszítené az egyik legkomolyabb rajongóját.

>Vegyük a legelejétől. Volt itt egy walesi pernahajder, illetve volt egy olasz munkanélküli. Közös bennük, hogy mindketten rettegett támadók voltak ifjú korukban, erre rá még együtt is kezdtek – némiképp korábban a vártnál – őszülni. Ezentúl már talán csak City menedzserbéli (egyiknek szerencsére csak valamikori) voltuk jelent közös metszetet életükben. Barátok, azt hiszem, sosem lesznek, elég a „kéz nem fogó“ jelenetükre gondolnunk. Ezt nem bánom, félteném olasz barátunkat Sparky hülyeségeitől. Szívből remélem, hogy Hughes kibaszarintását 2009 decemberében senki sem bánta. Én csak egy dolgot: nyáron meg kellett volna tőle szabadulni. Sajnos majd a szezon feléig állt vele a bál, végül nem tudtuk megmenteni a szezont egy BL szereplés kiharcolásával. Igen, nyilván a sorsdöntő Spurs elleni meccs Bobby kezeiben volt már, tudom jól. Visszatérve a kezdetekhez: Mancini kinevezését fenntartásokkal fogadtam. Gondoljunk csak a korábbi olasz csatárokra, Corradira vagy Bianchira...nem túl biztató előjelek.

Mondják, a calciopoli következtében könnyű préda volt megnyerni a Serie A-t (háromszor, ebből kétszer a „pályán“). Amennyire túlzás ez a kijelentés, annyira nem is lehet teljesen elfelejteni a dolgot, hogy minden az Inter kezére dolgozott akkor. Az már több bizakodásra adott okot számomra, hogy nem volt állomáshelye Olaszországban, ahol a) ne kedvelték volna a csapat szurkolói; b) ne jöttek volna az eredmények. Gyors egymásutánban például ötször (!) jutott be csapatával a Coppa Italia döntőjébe – háromszor meg is tudta nyerni. Összesen pedig edzőként négyszer - mint újonc coach, a Fiorentinával is kupagyőztes lett. A Lazioban korábban játékosként bajnok is volt, és edzőként is mindent megtett a csapat felemeléséért, holott akkoriban égszínkék társaink pénzügyileg kezdtek igencsak szarban lenni, emiatt aztán a keret inkább gyengült, mintsem erősödött Mancini alatt. A már említett kupagyőzelem, egy negyedik és egy hatodik hely. Ez elég meggyőző volt az Inter vezetői számára is. Ha jók az emlékeim, az itteni blogos Lazio drukkerek is szívesen emlékeznek vissza mindenki Bobbyjára.

Emlékszem, az első meccse egy-két nappal a kinevezése után volt az akkori CoMS-ban. Stoke ellen nyertünk 2-0-ra, ennek a meccsnek még sok jelentőséget nem tulajdonítottam. Viszont igen vártam, mi lesz egy hét közös munka után idegenben a Wolves ellen. Hughes alatt ugyanis az idegen produkciónk majdnem annyira legendásan vállalhatlan volt, mint Pearce utolsó szezonjában a hazai formánk. Na jó, igazán kinőni ezt azóta sem tudjuk, de legalább van, hogy becsurran egy 1-6. Szóval, első nem hazai meccs, Wolverhampton away. Nem egy egyszerű terep, egy évvel később pl. nekik sikerült megbaszni először hőn szeretett riválisunkat. Egészen meglepő látvány fogadott egyből. Meg volt rendszerezve a játékunk! Elsősorban a védekezés volt, ami gyakorlatilag attól a pillanattól feljavult, ahogy megérkezett az olasz. Nem mintha a nulláról annyira lehetetlenség lenne feljebb lépni, mert Hughes a megszervezett védelmet, mint olyat hallásból sem ismerte, de akkor is megnyugtató volt látni, ahogy nem volt ember a pályán, aki ne tudta volna, hol a helye. És ez a fegyelem mindmáig megvan – valami más sokszor hiányzik, ez tény, de a csapat valóban csapatként funkcionál. Mancini óta csak üres klisé a szokásossá vált duma velünk kapcsolatban, miszerint egy összevásárolt, csak a pénzért játszó hálátlan banda vagyunk.

Persze, ettől még azok, és ha véletlenül megnyernénk mégis a ligát, azt is megvettük, de mindemellett összecsiszolódott egy olyan brigád, amire nyíltan lehetünk büszkék, és őszintén remélem, hogy mindnyájan innen azok is vagyunk. Ügyes háromszögelések, egészen effektív játék, de ez még nem volt túl látványos, sőt a támadójátékunk kb. annyi kívánnivalót hagyott maga után, mint Hughes alatt, de azzal, hogy masszív volt a védekezés, teljesen máshogy funkcionáltunk rögzített szituációknál is, gyakorlatilag meg is nyertük a meccset. Két clean sheet egymás után az új edzővel – erre mindenkinek csettintenie kellett, aki unta már a vad (és gyakorta szopókával végződő) meccseket a korábbi United csatárral. Na jó, az unta nem ideillő szó, de engem valóban idegesített, mondjuk én az a fajta vagyok, aki szívesebben lát egy 1-0-át, mint egy 3-2-őt (nem, nem Mancini vett fel ide a blogra), ez talán csak az én hülyeségem tehát. De elég arra gondolni, hogy utolsó hazai meccse egy 4-3 volt Hughesynak a Sunderland ellen otthon (hjaj, most azért sokat adtunk volna ezért múlt hétvégén). Szóval ez a két meccs nagyon szépen demonstrálta, milyen idők várhatnak minket. Én örömmel nyugtáztam, hogy a játékosok, akiket Hughes kb. ajándékba kapott (de Jong, Kompany), végre ki lesznek használva úgy, ahogy őket ki is kéne. És a szemét, amit maga hozott (RSC) ki lesz kukázva, mert a célok elérésre egyszerűen alkalmatlan.

Azt pláne muszáj egy ilyen posztban megemlítenem, hogy az olyan játékosokból, akiket én már-már kezdtem leírni (de úgy hiszem, nem egyedül én), majdhogynem isteneket csinált. Richards időközben a liga talán legjobb játékosa lett a maga posztján (ha más nem is, Zabaletával kb. ők a legjobb duó a bajnokságban, kár, hogy nem játszhat mindkettő), Joleon Lescott pedig a szezon legnagyobb részében álompárt képez Kompanyval. Sok esélyt nem adtam volna arra, hogy ilyen mondat egyszer elhagyja a billentyűzetem. Az már egy más kérdés, hogy a majomka menedzserünk 20 millió font felett fizetett Jolánért, ami még így is nonszensz, de ezen már nincs értelme szentségelni.

Érdekes metodikája volt erre Mancionak. Általában besértődnek, sírnak emiatt az említettek, Mancini mégis rendre kritizálja és beszólogat játékosainak a médián keresztül. Bár lehet kontraproduktív hatású, és kevésbé szimpatikus talán sokunknak, mégis mennyi esetben hatásos volt ez a módszer. Richardsot gyakran szapulta, az eredmény ismert. Amikor AJ lett kikezdve az őszi szezonban, ő is feljavult – nem is értem, miért nem hordja már le nekünk a sárga földig Johnnot Mancini, talán ő is kezd tőle elfordulni, mint nem kevés szurkoló?

Ha valamikor december körül írom ezt, a nyilatkozatait, megnyilvánulásait is agyondícsérem. Most egy fikarcnyit más a helyzet, körülbelül azóta kezdett tőle addig szokatlanul bírózni (sok esetben persze joggal, de ezt akkor sem szeretem), illetve egyértelműen felfedeztem nála a nyomás jeleit az interjúkban. Kicsit mintha belefáradt volna az állandó szereplésbe. Ebben mondjuk a továbbra is limitáló angoltudása is szerepet játszhat – valahogy nem hiszem, hogy ilyen téren valaha javulni is fog még, de amíg szememben továbbra is ez lesz a legnagyobb hibája, örömmel hallgatom még, ahogy konstatállja nekünk, hogy „it eeeez very important“. Ennek ellenére is egy kellemes karatker szerintem, épp a minap tudtuk meg tőle, hogy ha Balotelli csapattársa lett volna anno, minden nap felpofozza, így nincs sok okunk aggódni egy-két edzésbalhéja miatt. Stílust és sálat hozott ide, már ezzel fényévekkel veri a teljesen jellegtelen Hughest. Személy szerint már most előrébb sorolom az ő szerepvállalását nálunk, mint Royle-nál vagy Keegannél, és more to come, ne feledjük...

Muszáj megjegyezni, akármennyire is lúzerek lettünk így a tavaszi szezonrészre, pontok elérésben történelmi szezonról beszélünk, és ha a United is nem éppen idén mobilizálta volna magát meg annyira (a bajnokságban), legalábbis még szorosabb befutónk lenne, ha nem egyenesen vezetnénk még mindig. Nem maradhat ki a nemzetközi porond témája, amit mindig fel kell róni rá, hiszen az Interrel sem nyert sosem semmit. Ez így is van, Mourinho pedig jószokása szerint megcsinálta, de nem csak Mourinho és szar edző létezik (vagy ha igen, akkor meg fogadjuk el, hogy nekünk csak az a kismillió szar edző maradt mostanra). Meg most akkor mi van, Mancini hazai kupaspecialista, ugyanakkor BL-balfasz? Egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy valaki kupaspecialista legyen? Beníteznél is ez volt a duma, pedig szerintem nem volt az egésznek semmi varázsa. Egyszerűen más-más erények ütköznek ki egy-egy versenykiírásban, de olyan nem létezik, hogy egy edző értsen nagyon az egyikhez, a másikhoz pedig még csak konyítani sem tudjon. Korai egyelőre aggódni szerintem a BL szereplésünk miatt, részemről amúgy is előbb vagyok vevő egy hazai bajnoki címre.

No, és akkor miért is bízok én még mindig Manciniban, és miért vele képzelem el a jövőt? Sok összevetője van a dolognak. Az egyik, a legfontosabb: látom a fejlődést. Már ha nem bontom a szezont kis időszakokra, nyilván. De előrébb törtünk idén is, és a csapatjáték is minden szempontból fejlődött. Nyáron jóval kisebb mozgás várható, mint eddig, kevesebb lyukas poszt maradt. Személy szerint konkrétan egy dologról álmodozom: értelmes szélsőről. Látjuk, mit tesz Valencia a Unitednél (aki, fájdalom, nálam talán a szezon embere), de még a középszerből talán csak egy hajszállal kiemelkedő Ashley Young is olykor képes a különbséget megteremteni. Adam Johnsonnál megtört valami, és attól tartok, ő egyébként sem egy topcsapatba való játékos, elsősorban a feje miatt. És nagyon jól tudja ezt alighanem Mancini is, nem véletlenül látogatott ki már ő is Lille meccsre (ahol egy bizonyos Eden Hazard kergeti a zsugát) SAF mellett többek között. Rengeteget tudnánk profitálni egy-egy okos megindulásból szélről, konkrétan simán megfordítjuk a Sunderland elleni meccset is, gondoljunk csak Pizarro számtalan körömpasszára Johnnonak, amivel a korábbi kiskedvenc lószart sem tudott kezdeni.

Egy másik, jóval személyesebb ok a szimpatizálásom az olasz tréner felé. Tetszik a hozzáállása, a gondolkodása. Tetszett, amikor arról beszélt, hogy ő maga szereti írni a történelmet a csapatokkal, valami ilyesmit tett korábbi csapataival is, és mi tagadás, mi sem keveset vártunk egy kupasikerre, amit ő végre meghozott nekünk. Sikertelen klubokat felemelni, ehhez valamiért igen ért, és emiatt hiszem, hogy van itt maradása, van még mit bizonyítania és mutatnia nekünk. Nyilván egy része ennek csak duma, nehéz elképzelni például, hogy ha mondjuk – az életben sosem megvalósuló fikció jön, vigyázat -  2009 nyarán visszavonult volna Fergie, és őt kérte volna fel a szomszéd a menedzselésre, nemet mondott volna csak azért, mert ott már nem lehet semmi újat mutatni, természetesen aligha de az elhivatottságát, motiváltságát egy szó sem érheti. Ez egy edzőnél legalább annyira fontos, mint maguknál a játékosoknál. A harmadik ok, mint mondottam, ügyesen bánik a játékosokkal, akik hajlandóak áldozni a csapatért, és szeretnének, tudnak fejlődni. Erről rengeteg utalást hallottunk Richardstól, Nasritól stb. Cambiasso egyébként nem olyan régiben ilyesmit nyilatkozott: „az igazi különbség az, amikor a nyeretlenségből győzelmekbe csapunk át, nem pedig az, ahogy a győzelmekből még több lesz – nyerni pedig Mancinivel tanultunk meg“. Ezt kéretik komolyan venni, kivételesen nem az én agyszüleményen, mint minden más az írásban. Lehet benne igazság, nem? Velünk szerintem pontosan ezt csinálta meg.  Beismerem, számos hibája is van Robertonak, ha lesz érdeklődés, szívesen összeszedek egy olyat is, mert tudom, hogy sokak ínyére inkább az lenne, de egyelőre érjétek be ezzel. Mellesleg senkit sem látok a piacon, akit most szívesebben látnék nála, és beleuntam az állandó edzőrotálásba. A kutyának nem lenne kedve megint hallgatni, SAF regnálása alatt hány edzőt emésztettünk már meg. És azt a szégyent sincs kedvem megélni, hogy a játékosok látványosan az edző ellen forduljanak (lásd még Sven Göran Eriksson) újfent, ez a tisztség maradjon csak meg John Terrynek.

Úgyhogy, mi mással is zárhatnék, csakis Forza Mancini! (És elnézést a szó minduntalan szaporításáért.)