Pont egy hete, vasárnap véget ért az Európa-bajnokság ahol remek teljesítményt nyújtottak a Manchester City játékosai.

A Real Madrid tagjai mögött City playák lőtték a legtöbb volt, van egy arany és egy ezüstérmesünk, senki sem sérült meg, elégedettek lehetünk.

Egyedül aki szomorkodhat, az nem más mint Nigel de Jong. A méltatlanul leszerepelt holland csapatban próbált védekezni, labdát szerezni a középpályán először van Bommel társaságában, majd egymaga. Nem sikerült. Nem rajta múlt csapata kudarca, de ő sem volt top formában.

Gaël Clichy nem kezdett az első meccsen az angolok ellen, de Evra nem győzte meg Blanc-t, hogy érdemes játszatni, így kapott szerepet Clichy, egészen a spanyolok elleni siralomig.

Ellentétes utat járt be a gall keretben Samir Nasri. Élvezte Blanc bizalmát, a nyitó meccsen gólt is lőtt az angoloknak.

Végigjátszotta az ukránok elleni meccset, majd jött a törés az utolsó csoportmeccsen a svédek ellen. Nem ment se neki, se a csapatnak. Jöhetett a szokásos francia veszekedés egy nagy torna alatt. Nasri mint hangadó ki is maradt a spanyolok ellen (csereként azért pályára lépett).

Remélem ők hárman a szezonkezdetre elfeledik az Eb-n rossz tapasztalatait.

James Milner nyújtotta a legrosszabb teljesítményt az angol válogatottban, bár meccsről-meccsre jobban ment neki, emlékezetest nem tudott nyújtani, nagyon nem találta a helyét a taktikai felállásban, de Hodgson bízott benne, minden meccsen kezdett.

Míg Barry bosszankodhatott saját sérülése miatt, hogy nem tudott részt venni a nagyon várt Európa-bajnokságon, addig Joleon Lescott Cahill kiesésének köszönhette biztos helyét a csapatban.

Azt hozta amit megszoktunk tőle a Cityben is, Terryvel jól megértették egymást, hibája gyakorlatilag nem volt.  A franciáknak fejelt gólja tette teljessé a produkcióját.

Joe Hart személyében azt hiszem nem túlzás kijelenteni, újra lett kapusa az angol csapatnak. Négy meccsen három gólt kapott, magabiztos volt, évek óta hiányzott egy ilyen teljesítmény a három oroszlánosok hálója előtt.

Egy pici hiányérzetünk lehet: egy elkelt volna bravúr az olaszok elleni tizenegyespárbajban.

Ez az Eb Marióról szólt.

Bármit csinált, az eseményszámba ment az újságírók számára, de igazából nekünk is. Azt, hogy az év mémje lett a német elleni gólöröme, nem is kell említeni.

Az első két meccsen nem ment neki (bár hajtott), a harmadik (az írek elleni) csoporttalálkozót a kispadon kezdte, de csereként beállva gólt lőtt, nem is akármilyet! Bár szó szerint úgy kellett befogni a gólöröme közben (asszongyák Prandellinek üzent valamit angolul), a következő meccseken kezdett.

Az angol ellen nem jött az újabb gól, bár próbálkozott rendesen (tízszer lőtt Hart kapujára), de a tizenegyesénél hozta a formáját (parádés volt nézni, hogyan vigyorog egymásra Joey és Mario a párbajuk előtt). A németeket viszont az ő két góljával gyűrték le, és sokak meglepetésére fináléba kerültek. Olaszországban kitört a SuperMario láz.

A döntőben meg, hogy a borg spanyol armada az olaszokat is asszimilálta, nem feltétlenül az ő hibája.

David Silva ismét csúcsra ért!

Az első két csoportmeccsen szenzációs volt, az első összecsapáson az olaszok ellen, remek gólpasszt adott Fabregasnak, majd a másodikon, Írország volt az áldozat, emelte a tétet, gólja mellett két asszisztja is volt. Érdekes csak ezt az egy meccset játszotta végig, Del Bosque sohasem favorizálta, csak az írek elleni meccset játszotta végig (a döntőben is nagyon kiakadt mikor le kellett jönnie) és a médiumok is Xaviról és Iniestaról szóltak, de még Fabregast és Xabi Alonsót is David elé tették. Sebaj, mi látjuk, tudjuk mit, mennyi is ér Merlin!

A harmadik csoportmeccsen már nem volt a pályán mikor jött a győztes gól. A franciák ellen és a negyeddöntőn a 0:0-ás, tizenegyespárbajba torkolló Portugália elleni meccsen nem tudott varázsolni.

A döntőben viszont újra ragyogott, ő szerezte meg az első gólt, így elmondhatja: hatalmas szerepe van a spanyolok címvédésében.