Az NST — azaz a régi Nou San Trafford, majd NépSTadion — blog egyik oszlopát, Pötét több dologért is lehet irigyelni, ezek közül kettő ami húsba vágó egy Manchester City szurkoló számára, az egyik, hogy legalább két tucatnyi meccset izgulhatott végig a (mára már persze Etihad) City of Manchester stadionban (bazz, amikor én utoljára Manchesterben jártam még a Maine Road búcsúztatása volt terítéken...), és azért, mert személyesen is találkozhatott a City egy legendájával.

Majdnem pontosan hat éve látott napvilágot ez a poszt a régi NST-n, most — mivel ma  van Mike 73. születésnapja — leporoljuk, és átadom Pötének a szót, így köszöntjük mi a legendát!

Mindig különleges, ha valaki egy élő legendával találkozhat személyesen. Nekem utoljára ez Manchesterben, egy hotel éttermében adatott meg. Fél órát töltöttem egy olyan úriember társaságában, aki akkora sztár volt a hatvanas évek végén, mint manapság Rooney vagy Silva, George Bestet tartja a legjobb barátjának, focizott Pelével is egy kicsit és benne volt abban az akcióban, amikor Denis Law a másodosztályba sarkazta a Unitedet.

Nagyjából négy éve egy hotel konyháján dolgoztam hónapokon keresztül Manchester Salford városrészében. Felkel, esőben biciklizik, mosogat, reggelit készít, eszik, mosogat, fociról dumál, ebédet csinál, eszik, mosogat, eszik, eszik, hazamegy, nyelvsuliba megy, fociról beszél, pubba megy, fociról beszél, sört iszik, fociról beszél, hazabiciklizik, alszik. Kábé ez a napi rutin, hétvégén meccsnézéssel kiegészítve.

2007 decemberében főnökcsere volt, és a hotel új igazgatója egy ötven körüli skót nő lett. Próbált jó kapcsolatot kialakítani a személyzettel, így a konyhára is sokat bejárt. Mivel rajtam kívül csak a főszakács próbálta meg az angol nyelvet nyelvtanilag is helyesen használni, így általában én voltam a beszélgetőpartnere (a többieknek meg a szakszervezetise). Miután megtudta, hogy igazából mérnök vagyok, a Waczak szállót és a Monty Pythont imádom és focibuzi is vagyok, így egyre többször sztorizgatott nekem is. (nem, nem dugtam volt meg) Többször említette, hogy Mike Summerbee jóbarátja és ha szeretnék, akkor találkozhatok is vele, mert sokszor jön a hotelbe.

Azonban a legenda hosszabb időre külföldre utazott, és a készülő önéletrajzi könyve miatt is nagyon elfoglalt volt akkoriban (még a müncheni katasztrófa napján tartott derbire sem tudott elmenni). Szóval, az én kis projektem elcsendesült. Április vége felé kezdtem újra nyomulni, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan hazautazom. A kapcsolatom a főnökömmel már nem volt annyira rózsás, de május első napján Elane (a főnöknő) beszólt, hogy tíz perc múlva leülhetek Mike-kal az étterembe, és lesz egy szűkös félóránk.

Kiről is van szó?

A Manchester City egyik ikonjáról, aki jobbszélsője és vezére volt a 60-as, 70-es évek egyik meghatározó angol csapatának. Bajnok, FA kupa győztes, KEK győztes. Nyolcszoros angol válogatott, szerepelt a Menekülés a győzelembe című filmben, és futballista karrierje után jól menő vállalkozásokat vezetett, és még ma is vállal szerepet szeretett klubjánál. Olyasmi, mintha egy 79-ben született angol fiatalember Budapesten beszélgethetett volna 2008-ban szegény Albert Flórival.

Aki zakóban van, az Mike Summerbee

A találkozóra sajnos diktafont nem tudtam keríteni, ezért három dologra is oda kellett figyelnem:

- érintsek minden témát, amit előre kigondoltam,

- értsem meg az angolját,

- ne felejtsek el semmit sem.

És máris ott ültem kuktajelmezben egy 67 éves emberrel szemben, aki talán ha ötvennek látszódott. Sokat kérdeznem nem kellett, mert mikor megtudta, hogy magyar vagyok, elkezdte ontani magából a mondatokat.

 Aki nem tarja olyan hülyén a száját, az Mike Summerbee

Menekülés a győzelembe

Rögtön ezzel kezdtük. Tőlem tudta meg, hogy a film, amiben játszott, az egy magyar filmnek a remake-je. Ez is bizonyítja, hogy még egy legendának is tud új lenni az a tény, hogy mindent a magyarok találtok fel és csináltak először.

A filmet 1981-ben, a Hungária körúton forgatták. Ő akkor már visszavonult, és Bobby Moore kérésére került be ebbe a moziba. Hat hetet töltöttek ekkor Magyarországon, és élmény volt hallgatni, ahogy rólunk és a Balatonról meg Budapestről beszél. Minden helyszínre pontosan emlékezett. A Gellért Szállóban laktak luxus körülmények között, és mindent megkaptak, amit akartak. A cinkos mosolyából ítélve, közelről szerzett tapasztalatokat a magyar és angol nők közötti minőségi különbségekről. Dicsérte finom borainkat, trópusi időjárásunk és csodálatos fővárosunk. És többször nekifutott helyesen kiejteni a Citedella szót. A legnagyobb élménynek mégis azt nevezte meg, hogy Pelé mellett Grosiccsal és Hidegkutival is napokat tölthettek együtt.

Puskás

Ezen a ponton persze előkerült Öcsi bácsi neve is. Úgy beszélt róla, mint egy félistenről. A 6-3 és a glasgow-i BEK döntő óriási hatással volt rá. Nagy megtiszteltetés volt számukra, amikor KEK meccset játszhattak a Honvéddal, Puskás korábbi klubjával, és életreszóló élmény volt személyesen találkozni vele, amikor a Panathinaikos-szal kerültek szembe, és a mi idolunk ült a kispadon.

Természetesen, másfél évvel korábbi halálát is megemlítette. Én is meglepődtem, hogy Puskás Ferenc özvegye a Manchester City-t is meghívta a temetésre, és egyedüliként ők képviselték a Premier League-et a ceremónián. Valahogy mindig az volt az érzésem kinn, hogy ebben a ködös, nyálkás, hűvös országban sokkal jobban megbecsülik a Legismertebb Magyart.

George Best

Már Puskásnál is el-elérzékenyült beszélgetőpartnerem, de amikor George Bestről kezdtem kérdezni, akkor már láthatóan nedves lett a szeme.

Legjobb barátja volt. Esküvői tanúja. Máig sajnálja, hogy nem tudta megmenteni őt.

Best vs. C. Ronaldo

A beszélgetés idejében minden újság azzal volt tele, hogy CR vagy Best-e a jobb. Természetesen ezt a kérdést én is feltettem. A válasz kicsit sem lepett meg. Ő nem is szereti egy lapon említeni kettejüket, mert a portugál a közelébe sem érhet barátjának. Kihangsúlyozta, hogy Best sohasem csalta a játékot, nem színészkedett. Csak akkor maradt a földön, ha tényleg megsérült. Válaszának autentikus voltát azonban beárnyékolta, amikor a jelenlegi aranylabdás életstílusát kezdte szapulni. Ekkor bölcs mosollyal próbáltam meg nem felhívni a figyelmét azokra a történetekre, amiket rövid ottlétem alatt George Bestről hallottam.

Denis Law sarkazása

Az NST-nél a lekemre kötötték, hogy ezt az egyet ne felejtsem el semmiképpen sem: Hogyan élte át Mike Summerbee azokat a pillanatokat, amikor Denis Law a United ellen sarkazott?

A felvételen is hallható, amit nekem is elmondott, hogy az akcióban ő is benne volt.

Körülbelül a félpályánál állt a sarkazás pillanatában. Örök és nagyon szomorú élmény volt számára. A meccs akkor félbeszakadt, mert nézők tódultak a pályára, de nagyon nem tudott örülni a győzelemnek sem, mert a városi rivális ezzel kiesett az első osztályból, Denis Law meg soha többet nem lépett tétmeccsen pályára.

Még elmondta, hogy abban az időben nem volt ekkora ellentét a város két klubja között. A szurkolók eljártak a másik csapat meccseire, a rivalizálás egészséges volt, nem ellenséges.

Beszélgetésünk végén a City aktuális kérdéseit tárgyaltuk meg, mint két realBlue. Eriksson leváltása volt akkor a téma, amit mindketten elleneztünk, aztán mégis bekövetkezett. Takshin munkásságával nagyon nem volt megelégedve, és aggodalommal szemlélte azt a fajta politikát, amit sajnos azóta az új tulajdonos is folytat. A svéd menedzsert nagyon kedvelte, és minden fórumon (sajtó, internet, rádió) hangsúlyozta, hogy mennyire meggondolatlan lépés az elküldése. Mikor megtudta, hogy készülök Liverpoolba a City idegenbeli meccsére, akkor megígérte, hogy másnap rak le egy jegyet a recepción. Ezt vagy elfelejtette, vagy a főnöknőm, akivel a kapcsolatom kritikusra fordult a hét második felében, megfúrta. Vagyis kénytelen voltam mélyebben a zsebembe nyúlni azon a hétvégén, de ez már egy másik, rég megénekelt történet.

Távozáskor még megkértem, hogy üzenjen blogunk olvasóinak. Mivel nagyon sietett, így azt hogy enesté nem sikerült belőle kipréselnem (egyszerűen lenyúzpéperözött minket), de cseppet sem bánom.